A turistaszezon véghanyatlása miatt egyre nagyobb kaland bejutni a repülőtérről a faluba. A gépen viszont sima félház, lehetett terpeszkedve laptopozni, egészen addig, amíg a leszállás miatt abbahagyatta velem egy erősen támadó menyétre hasonlító stewardess. Ne miattam zuhanjunk le.
Különben tudtátok, hogy leszálláskor miért kell felengedni az ablakon a napellenzőket? A múltkor megkérdeztem. Azt mondta az ember, hogy „ha leszálláskor mondjuk ég a repülőtér, akkor lássuk”. Mondom, jó.
No, de megint és végre itt. Az idő elég nem jó, a tenger meg kimondottan nem az. De legalább van aki várt. Tudja, hogy nem lehetek az övé, de sírt a boldogságtól, hogy újra lát engem. Annyira izgatott volt, hogy húsz percig az anyanyelvén beszélt hozzám, amit én annyira nem. Viszont izgalmas a maradék magyar turista párbeszédét hallgatni, amikor azt hiszik, senki sem érti őket. Néha vinnyogva röhögnék, de akkor lebukom, és vége a szórakozásnak, mehetek halászni a bennszülöttekkel, és az vizes.
Most egy pár napot itt vele együtt. Aztán haza. Mindkettőnknek iskola, meg ilyenek, meg más dolgok. De még majd jelentek, hogy mi a történés, csak elég nehéz W-lant találni. A szomszéd már gyanakszik, de amikor próbáltam elbábozni neki, hogy fizetnék én, csak legyen állandóan, hozott egy tál sütit és kért 5 eurót. Ezt miből rakta össze vajon?
ezt mondtátok + én